Chapter 2.

Sziasztok!

Tudom, kicsit lassan indul be a történet. Nem nagyon történik semmi, de nem akarom elsietni.

Nem túl sok részt tervezek, de azokat sem akarom túlságosan összecsapni, ezért is hoztam csak most a következő részt. A harmadik már hamarabb érkezik..:)

Köszönöm a feliratkozást, illetve, hogy ennyien megtekintettétek már az első részt. :)

Remélem, tetszeni fog!

Jó Olvasást!♥

Annabelle

- Jó napot, Mr.Force! - köszöntem mosolyogva a kedvenc kávézóm idős tulajdonosának, Roy Force-nak, mihelyst beléptem oda. 

A hely, szokásosan félig tele, félig üres volt. Nyugalmas, barátságos légkör volt odabenn. Az itteniek, nagyon megszerették ezt a helyet. Éppen ezért tudták azt is, hogy sokkal nagyobb varázsa van, ha nincs állandóan tele. Vagy éppen sose.

- Annabelle - mosolygott vissza rám Mr.Force, miközben én a pulthoz léptem. - Rég láttalak.

- Elutaztam pár napra, és hamarosan ismét elutazok. De csak egy kis időre. Remélhetőleg.

- Baj van, drágám? - jelent meg Roy felesége is, s mint mindig, őszintén érdeklődő volt. Ez különlegessé tette a kávézót. A többiben, sosem beszélgetnek a vevőkkel. Sosem érdeklődnek felőlük. Ridegek a legtöbb emberrel, de itt.. Itt ez teljesen másképp volt.

- Dehogyis. Csak meglátogatom az unokahúgomékat. 

- Mielőtt mész, mindenféleképp ugorj be. Csomagolok egy kis finomságot az útra. Na meg az ikreknek.

- Köszönöm szépen Mrs.Force, de nem szükséges.

- Ragaszkodom hozzá - mosolyodott el még szélesebben, majd miután megkaptam tőle a szokásos kávémat, vissza is ment a konyhába.

Kifizettem, s átvonultam a szokásos helyemre. Barátnőmre pedig nem sokat kellett várni. Pár percen belül meg is érkezett.

- Szia Anne! Milyen volt az út? A koncert? A felvétel? - esett nekem egyből, miközben a kabátját a széke háttámlájára rakta, s leült. Automatikusan elmosolyodtam.

- Nyugi, Sophie! Van időnk! Egy ideig még nem megyek sehová.

- Tudom-tudom. Na de azért mégis!

- Csak azt tudom mondani, amit eddig is. Fantasztikus!

- Azért néha részletesebben is mesélhetnél...

- Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere. Ráadásul, ha elkezdenék mesélni, úgyis belekavarodnék és a végén összevissza beszélnék - ő csak megforgatta szemeit. - Oké. Tudod mit? Majd megbeszélem a srácokkal, és legközelebb te is jöhetsz velünk.

- Úristen! - vigyorodott el egyből. - Komolyan?

- Nem ígérek semmit! De megpróbálom. Sőt! Valamelyik nap Niall úgyis átjön. Gyere te is! Legalább megismerheted egy kicsit, hogy milyen is valójában.

Hirtelen meglepően nagy csend lett. Egy pillanatra a levegő is megfagyott, majd kb.fél percen belül valami furcsa, "iiii" szerű hangot hallatott.

Mosolya olyan széles volt, hogy az már-már elképzelhetetlen lett volna, ha róla van szó.

- Sophie! Ez már nekem fáj! Komolyan.

- Bocsi, de ez annyira... végre megismerhetem!

- Csak ne kapj fangörcsöt.

- Ugyan. Örülök, hogy megismerhetem a gyerekkori barátod. Csak ennyi. Az már más kérdés, hogy ő történetesen... tudjuk kicsoda - kapott észbe mikor már ő is észrevette azt a rengeteg szempárt, amely ránk szegeződött. 

- Inkább beszéljünk másról.

- Rendben - egyezett bele barátnőm, gyanúsan gyorsan. - Milyen gyakran olvasol mostanában celeb pletykákat a neten?

- Tudod, hogy nem szeretem őket.

- Tudom. Csak gondoltam néha azért mégis olvasol egy-két cikket. Elvégre az, hogy nem szereted, nem egyenlő azzal, hogy nem is szoktál beleolvasni némelyikbe - felvont szemöldökkel nézett rám. Sóhajtottam.

- Túl jól ismersz.

- Ez a dolgom - elvigyorodott. - Nos?

- Nagyjából egy hete, pontosan mielőtt elutaztunk, olvastam utoljára. Mióta hazaértem, nem volt rá időm. 

- Akkor gondolom nem tudsz róla.

- Miről?

- Ááá, igazából nem is lényeges - vakargatta meg tarkóját zavartan.

- Ugyan, Sophie. Ismerlek. Pontosan tudom, hogy csak olyan dolgokat szoktál szóba hozni, ami lényeges, vagy minimum egy kicsit is köze van valami lényegesebb dologhoz.

- Jó, de azt is tudod, hogy néha eléggé összevissza magyarázok. 

- Mi a lényeg? - próbáltam rávezetni a válaszra, bár ez esélytelennek látszott.

- A lényeg lényegének lényege lényegében lényegtelen - szemtelenül vigyorgott rám, én pedig megforgattam szemeimet. - Mire kimondtam rájöttem, hogy semmi értelme ezt most szóba hozni. Majd máskor beszélünk róla. 

- Szavadon foglak! - bólintott. - De akkor mesélj. Van valami srác a láthatáron? Összejöttél valakivel, amíg én távol voltam?

- Most komolyan, Anne. Ismersz olyat, aki képes hosszútávon elviselni, amikor bepörgök, amikor meglepően durván féltékeny vagyok, vagy...

- Oké, értem. Még mindig úgy vagy vele, hogy majd lesz valaki, de te nem erőlteted, igaz?

- Igen. Viszont. Veled miújság? Találtál valakit Birminghamben? Vagy esetleg Niall és.. - kezdte volna, de amikor meglátta, hogy nézek rá, inkább be sem fejezte a mondatot. - Jó, csak vicceltem. De csak vele. Szóval?

- Nem. De tudod, hogy már két és fél éve nem volt senkim.

- Amiatt az idióta miatt.

- Sophie!

- Mi az? Pedig így van, és nem hazudhatsz sem nekem, sem pedig magadnak. Nem tudod túltenni magad rajta. Pedig áá... A fracba Justin Bieberrel!

Chapter 1.

Sziasztok!

Igen, igen.... Tudom!

Egy újabb fanfiction. Ráadásul One Direction & Justin Bieber.

Tudom. Elegetek van már belőlük, na de én azért mégis úgy gondoltam, hogy belekezdek egy újabba. És hogy miért? Már eszméletlenül hiányzott. 

Hiányzott a blogolás, a design készítés, maga a fanfiction. Hiányzott a One Direction, és hiányzott Justin Bieber. 

Utoljára két évvel ezelőtt írtam fanfictiont, amit sajnos nem tudtam befejezni. Nem kellett volna belőle második évad... de mindegy is.

Ha esetleg valaki erre téved, és arra vetemedik, hogy elolvassa;

Remélem tetszeni fog! :)

Vagy ha nem, hát ez van. :D

Jaj, igen. Ha esetleg tetszett - vagy akkor is ha nem - írhattok kommentet, vagy akár fel is iratkozhattok! :D

Jó Olvasást!♥

Annabelle

Már vagy három órája keringtem a folyosón. Oda-vissza járkáltam, s többször is elmentem az öltözők mellett, de egy nyikkanást nem hallottam. A koncertnek, sőt, az autogram osztásnak is vége volt már rég.

Éppen lehuppantam a folyosó végén levő nyitott térben elhelyezett kanapék egyikére, amikor végre megjelentek.

- Jók voltatok srácok! - mosolyogtam rájuk, miközben felkeltem az előbb említett tárgyról. 

- Köszi, Anne - nyomott egy apró puszit az arcomra szőke barátom, miközben mellém állt, s átkarolva vállam, közelebb húzott magához. A többiek szokás szerint, mosolyogva figyeltek minket.

- Bocsi, hogy végig kellett várnod ezt az egész hercehurcát.

- Ááá, semmiség. Simán eltelt az a két-három óra - ironizáltam. Igazából, tényleg megértettem és elfogadtam a helyzetet.

- Csak nem akarjuk, hogy...

- Harry, héé! Tudom. Oké? - vágtam mosolyogva a szavába - Ha veletek látnak a rajongók, még a végén kalkulálni kezdenek, és az egyikünknek sem tenne jót. Illetve nem is tudnátok velem lenni vagy rám figyelni azalatt a pár óra alatt.

- Pontosan. De főleg nektek nem lenne jó - mutatott rám, majd mellettem álló barátjára Liam. Kérdő tekintetem láttán folytatta. - Mert főleg vele vagy. 

Én igazából eleinte még mindig nem értettem pontosan mire gondol, de tekintetük elég sokatmondó volt.

- Ugyan.. - kezdtem volna, de közbevágott.

- Néha komolyan kételkedem, hogy ti tényleg, csak és kizárólag barátok vagytok - a többiek szavak nélkül, enyhe bólogatással fejezték ki egyetértésüket.

- Pedig tudjátok, hogy csak azok vagyunk.

- Na jó, és ezt ő is így gondolja? - lépett Louis Niall mellé, aki erre válaszképp megszorongatott.

- Hát persze.

- És ez mindig is így volt... - boncolgatta volna tovább a témát, de közbevágtam. 

- Igen. De ezt már megtárgyaltuk.

- Ez nem igaz. Te mindig tereled a témát, Niall meg nem beszél amíg te sem beszélsz.

- Ez van - vontam meg a vállam mosolyogva.

- Ti tudjátok - emelte fel kezét védekezésképp, mintha Mi vádolnánk Őt valamivel, miközben visszalépett a többiekhez, akik inkább nem fűztek ehhez a beszélgetéshez semmit. Tudják, hogy ha nem akarok, akkor úgysem beszélek róla, és ha egyszer mégis elakarnám mondani, majd megteszem.

Harry és Zayn már egy jó ideje nem hozzák szóba ezt. Liam csak néha tesz egy-két megjegyzést, Louis pedig szinte teljesen rá van kattanva a témára.

Lassan s csendben elindultunk a kijárat felé. Érezhető volt, mennyire elfáradtak, és nem csak a mai napnak köszönhetően. Az egész hetük, hónapjuk, sőt az eddigi évük is húzós volt.

A kijárathoz érve meggyőződtünk róla, hogy senki sem próbál meg pont most belógni, és már nincsenek több tucatnyian a rajongók, s gyorsan beszálltunk az egyik fekete Hummerbe - természetesen az összesnek, sötétített ablakai voltak - és mint mindig, most sem változott az ülésrend. Az egyik sorban Louis, Harry és Zayn, míg a másikban Liam, Niall és én.

- Egyenest haza megyünk, ugye? - ásított az előttem ülő Zayn, nem sokkal miután elindultunk. 

- Gyorsan le akarsz rázni - játszottam volna a sértettet, de látván, hogy az elől helyet foglalók egyből hátrakapták a fejüket, inkább gyorsan folytattam én a beszédet, mielőtt ők szóhoz juthatnának. - Nyugi. Tudom, hogy fáradtak vagytok, és szeretnétek pihenni. Megértem.

- Én nem vagyok fáradt! - kérte ki magának egyből Niall, mire átöleltem, már amennyire tudtam.

- Tudom, Niall. Te sosem vagy az - rámosolyogtam. - De őszintén, egy kicsit én is fáradt vagyok most. Tegnap sokáig a kávézóban voltam. És egyébként is. Neked is pihenned kell.

- Jó, de..

- Semmi de. Majd hívj, ha kipihented magad, és ráérsz. Majd megbeszélünk egy találkozót vagy spontán gyere át. Tudod, hogy neked... illetve nektek szabad - néztem körbe ezúttal a többieken is, majd nem sokkal azután, hogy a mellettem ülő szöszi is elfogadta a helyzetet, megérkeztünk ahhoz az utcához, ahol lakom. 

A biztonság kedvéért ezzel a nagy furgonnal sosem mentünk közelebb. Egy kisebb, amolyan "sehová sem vezető" utca volt a miénk, tehát a vége egy házzal zárult. Nem sok ház volt itt, így nem is laktunk azon a részen olyan sokan, ezért nem volt nagy valószínűsége, hogy túl sokan meglássanak. Vagy ha meg is láttak, csak egy-ketten és ők nem nagyon kérdeztek rá. Tudták, hogy ismerem a híres One Direction egy tagját, Niall Horant. Sőt, mi több. Szinte együtt nőttünk fel, és értelemszerű volt, hogy találkoztam már legalább egyszer a többiekkel is, de az, hogy majdhogynem rendszeresen találkoztam velük, - vagy legalábbis ahogy a szabadidőnk engedte - elég nagy port kavart volna.

Jelenleg, szinte bármi nagy port kavart, ami körülöttük történt.

Mosolyogva elköszöntem tőlük, s miután még egyszer Niall lelkére kötöttem, hogy ő is mindenképpen pihenjen, mégegyszer megöleltem, majd kiszálltam a kocsiból.