2015. február 13., péntek

Chapter 3.

Sziasztok!
Nem tudom mit írjak. Ez a rész egy kicsit rövidebb lett, és még mindig nem igazán történik benne semmi, de ez még egy-két rész erejéig így lesz. Bár igyekszem jobban megfogalmazni a dolgokat, és némi érdekességet vinni bele. :)
Ismételten köszönöm a rengeteg megtekintést, és egy újabb feliratkozást! :)
Remélem tetszeni fog!
Jó Olvasást!♥



Annabelle

Reggel, miután felébredtem, gyorsan elvégeztem a szokásos 'reggeli rutinomat' tekintve, hogy sok dolgom lesz még.
Amikor pedig elkészültem, egy kissé álmosan baktattam le az emeletről, be a konyhába. Belépve azonnal megéreztem a frissen lefőtt kávé jellegzetes illatát, ami azt jelentette, hogy vendégem volt.
Öntöttem magamnak egy bögrével, majd átsétáltam a nappaliba.
- Jó reggelt, álomszuszék! - mosolygott rám a kanapén helyet foglaló barátom.
- Theo! - meglehetősen meglepett, hogy ő van itt. Akkor beszéltünk utoljára, mielőtt elutazott a barátnőjével Dublinba. Annak pedig már három hete. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy mostanában fog meglátogatni.
Amíg felállt a kanapéról, letettem kávésbögrémet a tőlem nagyjából egy lépésre levő asztalra, majd Theo-hoz léptem, aki egyből közelebb húzott magához, s szorosan megölelt. Amint elengedett, egy kicsit hátrébb léptem.
- Mesélj! Milyen volt az út? Merre jártatok? - őszintén érdekelt minden apróság is, ami velük történt, de nem ennek volt köszönhető, hogy elég hangosan beszéltem. Azzal inkább, csak próbáltam elnyomni gyomrom korgását. Ő erre elmosolyodott, s elindult arra, amerről jöttem. A konyha felé.
- Előbb csinálok valami reggelifélét.

~*~*~

Theo csupán csak ebédig maradt, rengeteget beszélgettünk, és ez a pár óra is nagyon sokat jelentett. Legalábbis nekem biztosan, hiszen miután ideköltöztünk, ő volt ebben a városban az első barátom. Vagy legalábbis az első olyan, akire tényleg számíthattam, nem vert át, nem használt ki és akivel a mai napig barátok is maradtunk.
A múlton elmélázva mosogattam a még reggelről megmaradt piszkos tányérokat, amikor csengettek. Azt hittem majd' megsüketülök. Akárki is volt az, szabályosan ráfeküdt a csengőre. Kicsit mérgelődve ezen, sétáltam oda a bejárati ajtóhoz, s kinyitva azt, egy szélesen elvigyorodó szöszkét pillantottam meg. Szemeit napszemüveg takarta, így azokat nem láttam, de ezt leszámítva látszott rajta, hogy megkönnyebbült.
- Csak, hogy kinyitottad.
- Neked is szia - lepődtem meg rossz hangulatán, közben pedig egy kicsit arrébb léptem, hogy be tudjon jönni. Bezártam az ajtót, majd elindultam vissza a konyhába mosogatni, ő pedig követett. 
- Mesélj - törtem meg én a már-már zavaró csendet ami kialakult köztünk.
- Hívtalak...
- Oh... Nem hallottam, bocsánat - néztem rá, egy picit zavartan, mikor megfordultam. - Ezért jöttél?
- Azt hittem, hogy valami baj van.
- Ugyan, Niall. Máskor is volt már, hogy hívtál, de én nem vettem észre, és csak egy-két órával később hívtalak vissza.
- Majdnem egész délelőtt hívogattalak - mormolta, s közben nekitámaszkodott az ajtófélfának. - Amikor legutoljára ez volt, kórházba kerültél, mert olyan kimerült voltál és szabályosan rosszul voltál, hiszen kb. napokig nem ettél semmi normálisat - csillogó szemei türelmetlenséget s aggodalmat sugároztak.
- De nem lesz több olyan - mosolyodtam el bátortalanul.
- Ezt te sem tudhatod.
Sóhajtva mentem oda hozzá, s szorosan megöleltem.
- Egyébként fel akartalak hívni, miután elmosogattam. Meg akartam kérdezni, hogy holnap délután át tudsz-e jönni... - engedtem el őt.
- Persze. Most még van egy kis pihenőnk - szemei az ebédlőasztalra tévedtek.
- Ja, és... egy barátnőm is átjön majd, ha nem baj. Szeretném, ha...
- Anne! - egy pillanatra visszavezette tekintetét rám. Egy kissé haragosnak tűnt.
- Niall, kérlek! Szeretném, ha megismernéd. Tudod, hogy nincs sok barátom, és ő az egyetlen akit még nem ismersz. Oké. Tudom, hogy pár hónapja már meséltem róla. Elmondtam, hogy nagyon nagy rajongótok, de az nem egyenlő azzal, hogy mániákus lenne. Elvégre az én barátnőm - vigyorodtam el. - Te is pontosan tudod, hogy nem szívesen barátkoznék olyannal, aki már túlzottan fanatikus, felétek nézve.
- Rendben - adta meg magát. - Egyébként... vendéged volt?
Tért rá arra, amin szerintem valójában már percek óta gondolkozott.
- Theo átjött reggel és egy kicsit elbeszélgettük az időt - változott át magabiztos vigyorom, zavart mosollyá. Láttam rajta, hogy agyal valamin, ezért elléptem előle és leszedtem az asztalról a tányérokat, majd a mosogatóba tettem őket.
- Értem.
Szűkszavúsága mérhetetlenül zavart. Mindig ilyen volt, ha Theo-ról volt szó. Valamiért nem igazán kedvelte őt, s bár már találkoztak párszor, negatív véleménye róla, nem akart megváltozni. Azzal pedig méginkább nem akart megbékélni, hogy két-három évvel idősebb volt nálam.
Én elfogadtam ezt. Az ő döntése, nem az enyém. Nem szóltam meg.
Egy-két órát volt még nálam, majd kapott egy sms-t Liam-től, hogy szükség van rá, így elment. Én pedig nyugodtan folytathattam a takarítást.
Mikor végeztem, felhívtam Sophie-t, aki már izgatottan várta hívásomat, és nagyon megörült, amikor közöltem vele, hogy holnap délután négy körül várom.

2015. február 6., péntek

Chapter 2.

Sziasztok!
Tudom, kicsit lassan indul be a történet. Nem nagyon történik semmi, de nem akarom elsietni.
Nem túl sok részt tervezek, de azokat sem akarom túlságosan összecsapni, ezért is hoztam csak most a következő részt. A harmadik már hamarabb érkezik..:)
Köszönöm a feliratkozást, illetve, hogy ennyien megtekintettétek már az első részt. :)
Remélem, tetszeni fog!
Jó Olvasást!♥



Annabelle

- Jó napot, Mr.Force! - köszöntem mosolyogva a kedvenc kávézóm idős tulajdonosának, Roy Force-nak, mihelyst beléptem oda. 
A hely, szokásosan félig tele, félig üres volt. Nyugalmas, barátságos légkör volt odabenn. Az itteniek, nagyon megszerették ezt a helyet. Éppen ezért tudták azt is, hogy sokkal nagyobb varázsa van, ha nincs állandóan tele. Vagy éppen sose.
- Annabelle - mosolygott vissza rám Mr.Force, miközben én a pulthoz léptem. - Rég láttalak.
- Elutaztam pár napra, és hamarosan ismét elutazok. De csak egy kis időre. Remélhetőleg.
- Baj van, drágám? - jelent meg Roy felesége is, s mint mindig, őszintén érdeklődő volt. Ez különlegessé tette a kávézót. A többiben, sosem beszélgetnek a vevőkkel. Sosem érdeklődnek felőlük. Ridegek a legtöbb emberrel, de itt.. Itt ez teljesen másképp volt.
- Dehogyis. Csak meglátogatom az unokahúgomékat. 
- Mielőtt mész, mindenféleképp ugorj be. Csomagolok egy kis finomságot az útra. Na meg az ikreknek.
- Köszönöm szépen Mrs.Force, de nem szükséges.
- Ragaszkodom hozzá - mosolyodott el még szélesebben, majd miután megkaptam tőle a szokásos kávémat, vissza is ment a konyhába.
Kifizettem, s átvonultam a szokásos helyemre. Barátnőmre pedig nem sokat kellett várni. Pár percen belül meg is érkezett.
- Szia Anne! Milyen volt az út? A koncert? A felvétel? - esett nekem egyből, miközben a kabátját a széke háttámlájára rakta, s leült. Automatikusan elmosolyodtam.
- Nyugi, Sophie! Van időnk! Egy ideig még nem megyek sehová.
- Tudom-tudom. Na de azért mégis!
- Csak azt tudom mondani, amit eddig is. Fantasztikus!
- Azért néha részletesebben is mesélhetnél...
- Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere. Ráadásul, ha elkezdenék mesélni, úgyis belekavarodnék és a végén összevissza beszélnék - ő csak megforgatta szemeit. - Oké. Tudod mit? Majd megbeszélem a srácokkal, és legközelebb te is jöhetsz velünk.
- Úristen! - vigyorodott el egyből. - Komolyan?
- Nem ígérek semmit! De megpróbálom. Sőt! Valamelyik nap Niall úgyis átjön. Gyere te is! Legalább megismerheted egy kicsit, hogy milyen is valójában.
Hirtelen meglepően nagy csend lett. Egy pillanatra a levegő is megfagyott, majd kb.fél percen belül valami furcsa, "iiii" szerű hangot hallatott.
Mosolya olyan széles volt, hogy az már-már elképzelhetetlen lett volna, ha róla van szó.
- Sophie! Ez már nekem fáj! Komolyan.
- Bocsi, de ez annyira... végre megismerhetem!
- Csak ne kapj fangörcsöt.
- Ugyan. Örülök, hogy megismerhetem a gyerekkori barátod. Csak ennyi. Az már más kérdés, hogy ő történetesen... tudjuk kicsoda - kapott észbe mikor már ő is észrevette azt a rengeteg szempárt, amely ránk szegeződött. 
- Inkább beszéljünk másról.
- Rendben - egyezett bele barátnőm, gyanúsan gyorsan. - Milyen gyakran olvasol mostanában celeb pletykákat a neten?
- Tudod, hogy nem szeretem őket.
- Tudom. Csak gondoltam néha azért mégis olvasol egy-két cikket. Elvégre az, hogy nem szereted, nem egyenlő azzal, hogy nem is szoktál beleolvasni némelyikbe - felvont szemöldökkel nézett rám. Sóhajtottam.
- Túl jól ismersz.
- Ez a dolgom - elvigyorodott. - Nos?
- Nagyjából egy hete, pontosan mielőtt elutaztunk, olvastam utoljára. Mióta hazaértem, nem volt rá időm. 
- Akkor gondolom nem tudsz róla.
- Miről?
- Ááá, igazából nem is lényeges - vakargatta meg tarkóját zavartan.
- Ugyan, Sophie. Ismerlek. Pontosan tudom, hogy csak olyan dolgokat szoktál szóba hozni, ami lényeges, vagy minimum egy kicsit is köze van valami lényegesebb dologhoz.
- Jó, de azt is tudod, hogy néha eléggé összevissza magyarázok. 
- Mi a lényeg? - próbáltam rávezetni a válaszra, bár ez esélytelennek látszott.
- A lényeg lényegének lényege lényegében lényegtelen - szemtelenül vigyorgott rám, én pedig megforgattam szemeimet. - Mire kimondtam rájöttem, hogy semmi értelme ezt most szóba hozni. Majd máskor beszélünk róla. 
- Szavadon foglak! - bólintott. - De akkor mesélj. Van valami srác a láthatáron? Összejöttél valakivel, amíg én távol voltam?
- Most komolyan, Anne. Ismersz olyat, aki képes hosszútávon elviselni, amikor bepörgök, amikor meglepően durván féltékeny vagyok, vagy...
- Oké, értem. Még mindig úgy vagy vele, hogy majd lesz valaki, de te nem erőlteted, igaz?
- Igen. Viszont. Veled miújság? Találtál valakit Birminghamben? Vagy esetleg Niall és.. - kezdte volna, de amikor meglátta, hogy nézek rá, inkább be sem fejezte a mondatot. - Jó, csak vicceltem. De csak vele. Szóval?
- Nem. De tudod, hogy már két és fél éve nem volt senkim.
- Amiatt az idióta miatt.
- Sophie!
- Mi az? Pedig így van, és nem hazudhatsz sem nekem, sem pedig magadnak. Nem tudod túltenni magad rajta. Pedig áá... A fracba Justin Bieberrel!